Apa nem vitt el mamáékhoz. (Gyors témaváltás.) Pedig kértem is. Olyan furcsa érzés, hogy valahogy sehol se vagyok jó helyen. Ezt karácsonykor szoktam a leginkább érezni. Amióta anya kitett innen azon az ominózus napon, minden megváltozott. Ha itt vagyok, mamához vágyom, ha ott vagyok, ide jönnék. A szenteste mindig borzasztó mert a "másik családomon" jár az eszem, bárhol legyek is. A legigazságosabb az lenne, ha egyikkel sem lennék, de azt egyelőre még lehet. Papát sajnálom a leginkább. Nagyon szeretem, még ha olyan durva is velem. Ő a legtisztább szívű abban az egész családban, bárhogy bántják is. Apa és mama a legaljasabb. (Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de így van.) Már elég nagy vagyok, és elég érett. Átlátom mit művelt velem apa. Mennyit hazudott nekem, hogy maga mellé állítson. Mindig védtem, elhittem minden szavát és kiálltam mellette. És tessék. Anyának elege lett belőle hogy én apát pártolom, és kiadta az utam. Apa megígérte, hogy majd mehetek hozzá. Valamelyest boldog is voltam, mert apa mindig is a menedéket jelentette pici korom óta, és azt hittem, most majd minden jóra fordul. Aztán hirtelen mamánál találtam magam minden cuccommal együtt. (Ami belefért kb. 2 dobozba akkor még) Megígérték, hogy az üres szobát megkapom, és nyáron kifestjük nekem. Meg hogy majd mama kiüríti a szekrényeket, hogy betehessem az én dolgaim. Először nagyon rossz volt, mikor mentem haza a suliból, mindig anyáék felé indultam megszokásból és csak út közben jöttem rá, hogy én bizony már nem ott lakom. És állandó fogalom zavarban szenvedtem. Gondjaim voltam az itthon, otthon szavakkal. De mindent együtt véve nagyon jól éreztem ott magam, leszámítva azt az apró hiányosságot, hogy az ott töltött öt évem alatt sem sikerült kiüríteni egy szekrényt sem, és ki sem tudtam szedni a cuccom a dobozokból, és konkrétan a fotelból öltözködtem.. :/ Azt sosem fogom elfelejteni, mikor papa megvesztegetett. Olyan pénzösszeget ajánlott fel, ha nem találkozom valakivel, akit a család nem szeretett én meg igen, hogy annyi pénzt akkor még talán nem is láttam együtt. Ekkor kb. 17 lehettem. Elutasítottam. Megmagyaráztam neki, hogy pénzzel nem lehet embereket adni- venni. Pontosabban nálam nem. Kicsit szégyellte magát akkor. Nem beszéltünk egy darabig, és mára ő talán már el is felejtette az egész esetet. De én így szeretem, ő legalább őszinte. Ebben a családban ez már valami!! :) Mamáról egy szót sem, mint mondtam aljas. Ha Dosztojevszkij élne, olyan szép történetet tudna ebből írni!! Szívesen elolvasnám! És most bevillant, hogy ne ítélkezzek felettük, szóval gyorsan hozzáteszem, hogy az én szemszögemből írok mindent le. Ez az én saját véleményem. Természetesen félreismerhettem. De azt hiszem a "drága" jelzőt nem csak én, más se használná a neve előtt. Pedig de szeretném azt mondani, hogy drága mama! Próbáltam már, de elég bután hangzott. Nem a kor, vagy a környezet tette azzá, hanem ő maga.
Miről is akartam még írni? Ja, megvan! A pokolról.
Ez egy érdekes kérdés szerintem. Ma arra jutottam, van. Pedig biza 22 éven át állítottam, nincs. Pedig ha van mennyország, akkor pokolnak is kell lennie, hogy meglegyen a két pólus. Vagy nem? De ma új értelmet kapott a "pokol" szó. Míg gyerekként remegtem a félelemtől, mikor az ördöggel ijesztgettek, mára ez a kép természetesen eltűnt. Már nem tűz fölött nagy fekete bográcsban főzik a rosszakat. :) Most az jutott eszembe, hogy sokan úgy halnak meg, hogy valami mosoly dereng az arcukon. Ők meglelik a lelki békéjük. Megnyugszanak. Na ők mennek a "mennybe". És hát vannak azok, akik nem tudom hol voltak, mikor a lelkiismeretet osztották. Szerintem miután lepereg előttük az életük, ők a lelkiismeretüket kapják meg. És akkor átélik mindazt a rosszat, amit az életben elkövettek. A pokol a lelkiismeret-furdalás maga. Annál nagyobb kínt nem hiszem hogy lehetne rájuk mérni. Legalábbis a mostani 22 éves fejemmel így gondolom. Én igyekszem úgy élni, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalásom, se most, se majd a jövőben. De azért néha elgondolkozom, hogy amiről most úgy gondolom, hogy az a helyes és a jó, az valóban az marad-e a jövőben is. Vagy ha igen, tudom-e tartani magam hozzá életem végéig. Sokszor én sem értem magamat. Én miért így teszem. Miért fordítok annyiszor hátat egy közösségnek egy emberért? Akkor a lelkem azt mondja, ki kell állnom mellette, és segítenem kell, meg kell védenem valamitől, amiről sokszor még én magam sem tudom mi az. A prananadi mester olyan furcsán nézett rám mindig, és az a lap.. Mit jelent? Nem tudom elfelejteni. "Fényed elvezet az angyalok üzenetének tisztán érzékeléséhez." Szeretném felkeresni és kérdésekkel ostromolni. "Drága" pszichológus néninek üzenem a messzi távolba, nem kell a nyugtató, válaszokat akarok!! Petra mondja meg végre, mi az a '14? Értem én egy részét, a másikat, a nagyobbat viszont abszolút nem. Mi volt az fény, ami bejött a szobába, mikor az élet értelmén filozofáltunk? Én majdnem meghaltam annyira megijedtem. Úgy láttam, ő is. Örülök, hogy részese lehettem, de azóta sem kaptunk rá választ, mi volt az a fény. És most leszögezem, ha egyedül vagyok, nem akarom újra látni, mert talán leáll a szívem.. Mit jelent az a visszatérő álma Petrának? És Krisz is arról a helyről mesélt. Millió kérdés. Ki felel rá?
Na jó, most már leütöm magam.. Túl sokat írtam, ennyit már senki sem olvas el..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése