"Igazán attól fáj az ütés, kitől simogatást várnál, de vissza nem adhatod, mert abba rögtön belehalnál."

Ez volt a hét jelszava. A mai nap biztonságos. Itthon vagyok. Már csak a holnapot kell túlélnem.

A mai nap zenéje: Shahin and Sepehr- Jakarta

Imádom! :D Olyan vasárnap délelőtt hangulatom lesz tőle. - Mikor először mentem ebbe a táncsuliba ahol most vagyok, ez volt az első szám a bemelegítéskor, és én már erre meghaltam. Milyen rég volt! És mennyi minden történt azóta. Most lesz egy éve, és mintha már 100 éve lenne. Tudom-tudom, ne dobálózzak ekkora számokkal 22 évesen.

Az első 1-2 hónapban iszonyatosan szenvedtem. Nem bírta az egóm elviselni, hogy nem én vagyok a legjobb. (Azóta persze már hozzászokott..) Ami addig jó, és nagyon jó volt, most hirtelen rossz lett, teli voltam hibákkal, amiket úgy tűnt, sosem leszek képes kijavítani. Ha majd megszakadtam is, újra és újra azért hallottam csak a nevem, mert valamit nem jól csináltam. Rengeteget gyakoroltam itthon. Nehogy már ilyen béna legyek, hogy még arra sem tudok figyelni, hogy le van-e feszítve a lábfejem!! Aztán talán meghozta a sok gyakorlás a gyümölcsét. Nyáron a táborban már nem a kezdők közé kerültem. Ennek akkor egyáltalán nem örültem, nem tudtam értékelni a tanárok ezen döntését. Mennyivel kényelmesebb lett volna csak azt gyakorolni, ami már megy. Persze igaz, nem azért mentem, hogy a lábam lógassam és csupán jól érezzem magam, hanem tanulni és fejlődni is. Minden reggel gyomorgörccsel mentem az órákra, annyira féltem, hogy nem tudok helytállni, és féltem, hogy a többiek majd azt mondják, mit keresek én ott egyáltalán. Este iszonyat jó érzés volt a fáradtság. Teljesen elzsibbasztott. Jó volt néha beülni és nézni a "nagyokat" ahogy próbálnak. Mindig szerettem volna közéjük tartozni, de ez olyan távolinak, sőt inkább elérhetetlennek tűnt. Számomra ők már nem hétköznapi emberek, hanem egyfajta csodák. Mindig felnéztem rájuk, hiszen olyat tudnak, amit én talán sosem fogok... Nagyon fájt, hogy vége ért és haza kellett jönni. Hirtelen olyan üres lett az életem. Otthon voltam vidéken, durván 200 kilométerre attól, ami fontos nekem. Nem járhattam órára, nem tudtam gyakorolni. Egyre távolabbinak éreztem magam mindattól, amire vágyom. Aztán egyszer csak kaptam egy emailt. Ha van kedvem, szívesen látnak abban a bizonyos tánccsoportban- ahová vágytam. (Aminek a próbáit néztem táborban.) Zokogtam. Nem mozdultam a képernyő elől, újra és újra elolvastam a levelet. Nem tudtam elmondani mi történt, féltem, ha elmondom, talán felébredek, és rádöbbenek, meg sem történt az egész. Mikor kissé megnyugodtam, elújságoltam anyának, mi történt. Nagyon örült. Persze ő csak azt látta a dologból, hogy végre nem feleslegesen ölök pénzt valamibe, hanem valami látszatja is van már. De kit érdekel, mit gondol, a lényeg, hogy úgy éreztem, minden vágyam valóra vált, ennél jobb dolog nem érhet az életben. Pár hét múlva felutaztam Pestre és elkezdtem megtanulni az egyik koreográfiát. :)

Szeptembertől egy OKJ-s táncsuliba is jártam, színházi táncos képzésre. Itt sok hasznos és haszontalan dolgok tanulok, de a célért meg kell szenvedni. Az osztályba nem igazán sikerült beilleszkednem. Elég megosztó személyiség vagyok azt hiszem. Valaki vagy nagyon szeret, vagy nagyon nem. Ez a helyzet itt is. Nem szeretek oda járni, de már ezt a maradék egy évet csak kibírom valahogy, ha ki nem rúgnak. Hmmm. Még egy zene:

Massive Attack - Teardrop

Szóval hol is jártam? Ja, jó helyen táncolok. A legjobb helyen. Olyan ember tanít, akire felnézhetek. Minden mozdulata művészi, soha életemben nem láttam hozzáfoghatót. Bár mint embert nem értem, (és ez rettentően zavar néha) mégis elfogadom, és megpróbálok mindent megtanulni Tőle, amit csak tudok, mindent megteszek, ami tőlem telik. Ezen a héten voltam szomorú is miatta. Egyszerűen, mint már említettem, tényleg nem vagyok régen itt, és borzasztóan örülök, hogy mégis itt tarthatok, ahol tartok, és nagyon igyekszem is. De néha óriási teherként nehezedik rám, akkora nyomás, hogy nehezen bírom elviselni csak. Azt érzem néha, hogy túl sokat vár el tőlem, hogy én erre nem vagyok képes, legalábbis most még nem, aztán meg megörülök, hiszen óriási megtiszteltetés, hogy kinézi belőlem, hogy igenis meg tudom csinálni. És akkor kezdődik minden elölről. Meg akarok felelni, néha már rágörcsölök egy-egy mozdulatra, ami így még inkább nem sikerül, mérges leszek és csalódott, és ha ilyenkor hívja fel a figyelmem arra, hogy nem megy, és miért nem?!, akkor aztán teljesen kétségbe esek. Félek, hogy csalódik bennem, és lemond rólam. Hisz itt most az éltet, hogy folyamatosan új célokat tűz ki elém. És ha megkapom világosan, hogy mi a cél, én örömmel indulok az elérésére.