Szómenésem van, talán túl sok bennem a gondolat. Persze ezt orvosilag is megállapították már tíz évvel ezelőtt, hogy túl sokat jár az agyam. Hiába szedem ezeket a lassító bigyókat, így is állandóan kattogok. (Hé, még többször kép is készült, mellyel bizonyítani tudom, hogy igenis van agyam!! :P )
Nem értem. Megint a tánchoz visszatérve. Ha valamit meg tudok csinálni, szeretem, ha nem megy, nem szeretem. Milyen hozzáállás ez?? Helytelen. Ma megint nem ment minden könnyedén a tangóban, így ma megint nem szerettem. Amikor meg véletlenül valami jó, végtelenül imádom. Most akkor döntsem már el! Az a baj, hogy tudom, hogy úgysem fogom táncolni ezt a koreográfiát sosem, ezért csak felidegesít mikor nem sikerül. És kiabál az ördög bennem, hogy basszus, úgysem fog menni, béna vagyok, egy tehetségtelen idióta, és csak szenvedek vele. Nem hagyja azt a hangot szóhoz jutni, aki talán mondana valami biztatót is.
Hűűha, lehet hogy gondban lennék, ha ezt egy orvos is olvasná.. Mint mikor beutaltak pszichológushoz. Hmm. Az izgi volt. Azon agyaltam egy hétig, hogy mit fogok majd neki mondani, mi az, amitől nem kell befeküdnöm. De aztán jófej volt. Egyet értett velem apámról, és kiadhattam a sok negatív gondolatot, amit hordozok magamban róla, és nem kellett tovább magamban tartanom. Azóta ezzel nincs gondom. Na jó, azóta azzal van a probléma, hogy gondolkodás nélkül az arcába vágom, hogy egy idióta, ha valami olyat tesz. És hát hol marad a tisztelet? Tényleg! Ma felhívott, hogy már több, mint egy hónapja nem hallotta a hangom. Aztán kiderült, hogy csak azért keresett, mert el akarta adni a bicajom. Persze szépen elmagyaráztam neki, hogy az az ENYÉM, és ő csak ne adja el, minek-után az előzőn is ő adott túl, mire egyszer hazamentem. Volt nagy sírás-rívás, nem álltam vele szóba hónapokig. Az az én drága kerékpárom volt, körülbelül az egyetlen stabil pont az életemben. Csak arra mondhattam, hogy az enyém, és hozzám tartozik. Ez akkor volt, mikor nem volt otthonom. Nagyon félelmetes volt így élnem. Se család, se szoba. Akkor megtanultam mindent értékelni. A körülöttem lévő embereket, akik egy kicsit is törődnek velem. Hisz volt, mikor a saját anyám tett ki otthonról. Csak mert az apámra emlékeztetem. Nocsak. Mifene?! Mily meglepő! Legalább biztos, hogy ő az apám. Ja, aztán így a nagy kavarban mikor épp nem volt senkim és semmim, kiderült, hogy van egy bátyám. Aztán elegem lett, sulit váltottam és elköltöztem 80 km-re. Biztos távolság. Jelenleg 180 km-re lakom, így most pont jó. Ide nem ér el a kezük, már majdnem felnőtt vagyok, és 1-2 hónapon belül teljes önellátásra kényszerülök. Ezt is ki kell próbálnom, elvégre már csak 3 évem van itt. És még külföldet meg sem csodáltam. Az a baj, hogy túl sok emlék és érzés köt ide. Bár az élet már 4 éve próbál megtanítani arra, hogy nem szabad, hogy ragaszkodjak emberekhez, még mindig nem megy eléggé. Ma mikor jöttem haza, belém nyilallt a felismerés, hogy csak annyira legyen nekem fontos bárki, mint én neki, de ha ez mindenhol így működne a világban, hová lenne a szeretet??
"Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra..."
Amikor már nem leszek, vajon fogok valakinek hiányozni? Ez most nem tudom, honnan jutott eszembe, de ha már kigondoltam, hát leírtam. Azt hiszem alszom, mert ez sem az én napom...
"Nézz fel majd az égre, holdnak csodás tengerére, válassz Magadnak egy fénylő csillagot! Tudnod kell, hogy az én vagyok.."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése