Tegnap Picurnak rossz kedve volt, ami rám is áttelepedett. Utálom ezt! Amúgy is elég rossz napjaimat élem, hát jót tesz nekem egy-két bal lábbal kelt hangulat ember. Gyűlölöm, hogy nem fogyok, mindent elrontok. Tegnap jó voltam, de tudom, egy nap alatt nem lehet rendbehozni semmit. Mégis, ha legalább csak egy kicsit kevesebb lennék, mint tegnap reggel... :( Legközelebb csütörtökön tudok mérlegre állni. Majd eldől, történik-e bennem valami vagy sem. Ha lesz karkötőm, talán egyszerűbb lesz. Az érzelmeim már rémesek. Sötét gondolataim vannak. Mikor jöttünk haza, hirtelen felindulásból Picur kérdésére el is kezdtem Neki felvázolni. Hogy minden nap egyforma, Hétfő, kedd, szerda, csütörtök.. és megint hétfő, kedd, szerda... Így megy ez egy ideje és mindig ez lesz. Semmi sem történik. Minden reggel tudom előre a napom. Amíg itthon vagyok csak szenvedek. Folyton arra gondolok, mit lehetne enni, de nem teszem. Kértem, engedje meg, hogy most is bemehessek a táncsulit takarítani. Muszáj lekötnöm magam valamivel, hogy ne csak itt malmozzak. Nem tudok aludni. Kettőkor még forgolódom, hétkor már ébren vagyok és zenét hallgatok. Insomnia.. Majd rájöttem, kinek beszélek? És minek? Úgysem érti.. Majd a hirtelen félbeszakadt monológomra reagálva:
-És megkérdezhetem, meddig akarod még ezt csinálni, hogy nem eszel?- kérdezte.
Na erre belém fagyott a szó hirtelen. Gyors válasz:
-Amíg jól nem érzem majd magam..

És nem esett több szó erről. Azt hiszem, megértette. Régóta tudhatja, hogy nem eszem rendesen, hisz a szeme láttára fogyok. És rajtam ez azért látványos. Egyszer már mondta:

-Én igazán nem akarok beleszólni.. De nem akarok egy anorexiás lány példaképe lenni..
Most a nem akarok beleszólni-t emelném ki. Valóban nem akar beleszólni. Azt hiszem, nem az van, hogy nem érdekli mi van velem, de gyáva ahhoz, hogy bármit is mondjon, vagy tegyen. Bár akkor ez nyilván mégis azt jelenti, hogy annyira nem is vagyok fontos. Egy ideje minden nap erőt kell vennem magamon, hogy végigcsináljam a táncórákat és próbákat. A keddi különórám három hete nem tartja meg Picur. És most már én sem harcolok érte. Nem érdekel. Elvesztettem a motivációt. Folyton a többiek előtt oszt ki, mennyire szar vagyok. Persze nem úgy gondolja, ahogy mondja. De mégis elég furcsán hangzik, ha bent vagyok mondjuk egy kezdő órán, és őket megdicséri, milyen ügyesek, nekem meg azt mondja:
-Nem jó a technika, túl messze treble-özöl, és nem jó a ritmus sem. Figyelj oda! Egyenletes legyen, mert te valami ilyet csinálsz. (Itt kifiguráz..) Így nem lehet tanítani..
Nesze neked, tanári tekintély. Egy kalap szerencsétlenség tartja nekik az órákat.. Köszönöm Picur, a lelkemnek és önbecsülésemnek is olyan jót teszel ilyenkor. Neked, tudom, semmit nem jelentenek ezek a beszólások, bennem a világ dől össze. Semmit nem tudok. Nem vagyok jó semmire. Talán anyámnak van igaza? Tényleg csak arra lennék képes, hogy egy vidéki Tescoban takarítsak? Ilyenkor szeretnék meghalni.. Utálom az életet. De hogy is mondhatnám ezeket az érzéseket el bárkinek is. Ez jutott eszembe tegnap is, mikor félbehagytam a mondatom. Úgysem értene meg. Ahogy én sem ismerem még igazán őt, ez visszafelé is igaz. Sokkal összetettebb, és bonyolultabb ember vagyok, mint hogy két perc alatt megérthessen.

Olyan egyedül érzem magam.. Ki kéne mozdulni, emberekkel találkozni, de amíg más szórakozik, én táncolok, és képzem magam abban a képben bízva, abban az ostoba hitben, hogy lesz olyan, amikor nem leszek már ennyire rossz. Én még tudok neki örülni, hogy olyan emberekkel táncolok, akik tíz éve csinálják, míg nekem most lesz meg a második évem. És nincs mindenkinek feltűnő különbség köztünk.

Fázom.. Sírnék és ordítanék legszívesebb. Széttépném a testem! A lelkem szabadulna! Nem bírom! Kétségbe vagyok esve. Elegem van mindenből! Az unalmas mindennapok végtelenségéből! Hol a kiút?? :'(