People help the People

   Ma ideadta Picur az albérletemre a pénzt. Hihetetlen.. Elmondani nem lehet, hogy milyen kínosan éreztem magam, és mennyire fájt. Mikor elvettem az első gondolatom az volt, mikor tudom ezt Neki visszafizetni. És hogyan tudnám meghálálni?! Óriási dolog. Két hónappal ezelőtt rám vágta az ajtót és azt kiabálta, nekünk nincs többé miről beszélnünk, felejtsem el! És most meg... azt mondta, nem költözhetek haza, nem megyek sehova, nyugodjak meg, segít. És tessék! Ekkora jót talán még soha nem tettek nekem. És ez borzasztóan fáj. Hogy anyámat nem érdekli mi van velem. Soha fel sem hív, még ünnepekkor sem beszélünk, ha én nem hívom. A húgomat most befizette egy francia útra. Nekem kajára nem ad pénzt.. Mit lehet ehhez hozzáfűzni? Szerintem nem kell részleteznem.  Így érthető, miért hat meg ennyire, hogy valaki viszont törődik velem. Nem vagyok ehhez hozzászokva, főleg hogy ekkora a különbség.
  Az albérletben vagyok. Telis-tele van a hűtő a lakótársak kajájával. Roskadozik a sütiktől. Csurgatom a nyálam. Nekem nincs. Vajas kenyérrel telt el az ünnep. (Abból viszont rengeteget megettem...) Fogalmam sincs, mikor ehettem főtt ételt utoljára.. Anya most sem küldött semmit. Se sonka, se sütemény.. Nagynénémtől kaptam tegnap egy szelet sonkát. Ma megettem az egyik felét, holnap a másikat.
  Nincs sok kedvem az élethez.. Nem látom ennek az egésznek a végét. A mai magánórámat is lemondták, így ma sem kerestem egy garast sem. Ezek adnak nagy erőt ahhoz, hogy mikor elmegyek egy pékség előtt, nemet tudjak mondani. Nem költekezhetek felelőtlenül, hisz tartozom. Mikor és hogy fogom visszafizetni??? Basszus, megint bőgök.. Hogy én mennyire utálom az életem.. Valaki azt mondta, mi választjuk a sorsunkat, még születésünk előtt. Hát ez esetben én már akkor is nagyon ostoba lehettem, hogy ezt választottam..
   Oké. Nincs kesergés. Mosoly fel, a világ megy tovább. Csütörtökön lesz megint német. Tessék tanulni! Igenis! Kezdek talán skizofrén lenni? Nem, dehogy is. Na tessék. Dehogynem!!
  Ma szörnyű voltam az órákon, azt hiszem. Az estin már sok feladatot meg sem próbáltam. Kezdek lelkileg belefáradni. Órák után megpróbáltam elmagyarázni Picurnak, miért van ez. Hogy egyszer minden megy, egyszer semmi. Vannak napok, mikor rádöbbenek, mennyi mindent nem tudok (jól). És egyikről eszembe jut a másik, és fölém tornyosulnak. Beárnyékolják a napom. És félek. Nem merek már semmit csinálni. Depresszióba kergetem magam. Nincs kedvem táncolni. Azt érzem, talán abba kéne hagynom, hisz ez nekem nem megy. Aztán más napokon rádöbbenek, hogy ez azért kicsit nyilván túlzás, hisz tanítok. Rám mernek bízni csoportokat, és van magántanítványom, aki kemény pénzt fizet az órákért. Akkor annyira rossz csak nem lehetek. Mindemellett benne vagyok abban a kilenc emberben, akik a Blackbird Dance Theatre-t képezik. Négy hónapra rá, hogy elkezdtem táncolni, már a csapat tagja voltam. Másnak ehhez 5-8 év kellett. Akkor talán csak nem lehetek annyira rossz... De olyankor képtelen vagyok ezekre koncentrálni, csak a sötét dolgokat látom. Ahogy ma is tettem. Volt, hogy amíg a többiek táncoltak, én az ablakpárkányon ücsörögtem. Olyankor majd szétvet a düh. Azt hiszem utálok mindenkit, beleértve magamat is. Az emberek legkisebb jellemhibája is milliószorosára dagad, és mindenki roppantul idegesít. Arra vágyom, hogy velem legyen foglalkozva. Önző vagyok. Utálom, mikor Picur azt mondja: "Jó, akkor most tegyük bele a double jump-ot is!" Úgy mondja, mintha csak egy lélegzetvétel lenne.. (http://www.youtube.com/watch?v=9VhxpHgPTy8 Ez is egy double jump, nálunk is vannak a balettból ismert ugrások. Ma pont az a verzió kellett volna, amikor nem csak a sarkat ütjük össze a levegőben, hanem helyette lábcsere történik. Szóval például úgy ugrok fel, hogy a jobb lábam van elöl, fent kicserélem a balra, de mire leérek megint a jobb van elöl.) Képtelen vagyok így mozgatni a lábam. Ilyenkor elönt a szar vagyok érzés. És különös, hogy a többieket sohasem zavarja, ha nem tudnak valamit megcsinálni..